Ebben a posztban bemutatom neked azt a 2 lépcsős módszert, ami felgyorsítja ezt a folyamatot, és képessé tesz téged is az elfogadásra. Ismerős neked is az a kijelentés, hogyha elfogadásra jutsz, akkor majd könnyebb lesz? Annyit hallod ezt, hogy egy idő után te is hinni fogsz ebben. Ennek kapcsán nem meglepő, hogy az elfogadás egy csodavárássá alakul, amitől az áttörést várjuk. Nézzük meg együtt miért ennyire nehéz az elfogadás. Valószínűleg te is hosszú évtizedeket éltél együtt a társaddal, az életetek ezer millió szálon összekapcsolódott, testtel, vérrel, lélekkel megpecsételt összefonódás volt. Az életed történetét csak vele tudtad elképzelni, a terv az volt, hogy a végsőkig kitartotok egymás mellett. Most, hogy a közös életed a társaddal véget ért elképzelhetetlennek tűnik, hogy nélküle folytatni tudjad. Sőt az is megfordul a fejedben, hogy jobb lenne utána menni. Minden érzékszerved ragaszkodik hozzá, hiszen évtizedek óta nem éltél egyedül. Volt egy személyes utad mielőtt őt megismerted és ez az út egy közös úttá változott a találkozásotok után. Holtomiglan-holtodiglan szövetséget kötöttetek, csak ebbe a szövetségbe ebben a formában nem gondoltál bele sohasem, hogy véget érhet úgy, hogy te itt maradsz nélküle. Azt hisszük, hogy a közös út közösen fog véget is érni. Teljesen természetes, hogy egy boldog házasságban nem azon gondolkozol, hogy mikor fogod elveszteni a társadat. Nem is meglepő ennek mentén, hogy nehezen megy az elfogadása annak, hogy ő már nincs melletted és a korábban öröknek hitt utatok véget ért. Ahogyan az sem meglepő, hogy ennek kapcsán az elfogadásra úgy tekintesz, mint a megváltásra a szenvedéseid alól. Ami itt nincs rendben az az, hogy amíg az elfogadás nem történik meg addig te várakozol. Az elfogadást tényleg egy legenda övezi a gyászban, hatása pont emiatt túl van méretezve, mert megváltást, sorsfordítást várunk tőle. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy ez így nem igaz. Nem a társ hiányát és az életet nélküle kell elfogadni az özvegységben. Ha leragadsz ennél a csodavárásnál akkor sajnos ebben a tévedésben fognak telni a napjaid. Mégis akkor mit kell itt elfogadnod és hogyan kell ezt csinálni? Mindenkinek van egy saját külön Személyes Élettörténete függetlenül a társával megélt közös történettől. Ez az élettörténet a születésedkor elkezdődött, a házasságod kapcsán még ha lett is belőle egy közös történet, akkor is az két szálon futott. Egyik szál a tiéd volt, a másik a társadé, csak ennek nem voltál a tudatában. Amikor elveszted a társad, akkor az ő élettörténete véget ér, de tiéd folytatódik tovább. Bizonyítékod van rá, hiszen ver a szíved, van pulzusod, lélegzel és minden nap felkelsz. Tehát te életben vagy. Nem te haltál meg, a te életutad megy tovább. Ez az az út, amit elkezdtél a születésedkor és most folytatásra vár. A gyász egy időre letérít a Személyes Történeted útjáról, távol kerülsz tőle, emiatt azt érzed, hogy eltévedtél, a régi ismerős világod idegenné válik. Olyan, mintha nem a te életedet élnéd, kilátástalannak és elfogadhatatlannak tűnik az egész. Amikor együtt dolgozom az ügyfeleimmel ezen a témán akkor a ‘Személyes Történetem’ modelljét használjuk az elfogadásra. Felismerik a két lépcsős modell kapcsán, hogy mindenkinek van egy Személyes Története, amit egyedül járnak végig és ehhez meghatározott időkre útitársakat kapnak, férj, barátok, ismerősök formájában, akivel közös utakat járnak be. Katartikus hatása van, mert amikor ezt felismerik és elfogadják, hogy a közös út nem az egyetlen út volt, hanem az a része volt a saját életútjuknak. És itt jön be az elfogadás, hogy valójában mit is kell elfogadnod és ennek mi köze a társadhoz. A Személyes Élettörténetük tudatosítása kapcsán fogadják el azt, hogy tévedtek, amikor azt hitték, hogy a saját útjuk véget ért, amikor társat találtak és tévedés volt az a gondolatuk, hogy ha ennek a közös útnak az egyik tagja meghal, akkor az életben maradt útja is megszakad és az folytathatatlanná válik egyedül. Tévedés, hogy utána már nem lehet egy ismét szerethető életük. Ügyfeleimmet megtanítom arra, hogyan tegyék le ezt a régi elképzelésüket, kézikönyvüket az életről. Új használati útmutatót írunk az életükhöz, saját magukhoz, kapcsolataikhoz, minden tevékenységükhöz. Ennek kapcsán lesznek képesek elfogadni ezt az új életet, visszatalálnak a saját Személyes Történetükhhöz és örömmel folytatják azt, miközben sosem feledkeznek meg a társukról. Így találják meg az elvesztett társuk helyét és szerepét a történetükben, fogadják el, hogy nem őt kell elengedni, hanem azt, hogy csak az az egy élettörténetük volt a lehetséges, amiben ők ketten együtt szerepeltek. Amikor ezt megteszik békét és nyugalmat engednek be az életükbe, kevesebb fájdalmat és szenvedést tapasztalnak meg. Ez tulajdonképpen visszahelyezi őket oda, hogy a kezükbe tudják venni az életüket, egyenes pályán tudják azt tartani és a kanyarokat be tudják venni. Nem sodródnak ki és nem állnak ellen többet annak, amerre és ahogyan megy az élet. Miért nem tudják egyedül letenni a régi elképzelésüket az életről? Leginkább azért, mert nem tudják szétválasztani a közös utat a saját útjuktól. Ebben akadályozza őket az elfogadás eltorzított jelentése a gyászfeldolgozásban. A közös útban ismerik csak azt, hogy ők hogyan működtek a világban, a társuk nélkül szinte életképtelenek. Mégha rá is éreznek egyedül erre a saját útra nem tudják tartalommal, célokkal megtölteni, mert az elfogadás misztériuma a gyászban visszatartja őket ettől. Valamit nem tudják, hogy lehet egy új útmutatót írni az élethez, amiben lefektethetik ennek az életnek az alapjait. A régi kézikönyvük ebben az új világban nem működik, amíg úgy akarnak élni, viselkedni, kapcsolódni a világhoz, ahogyan a korábbi életükben tették, addig folyamatosan elakadnak. Ha úgy érzed, hogy te is az elfogadás jelenségének a csapdájába estél és csak vársz a csodára, akkor nyugodtan írj rám és segítek neked is megtalálni a kiutat innen. Megnézzük együtt milyen utakat jártál be eddig egyedül, mi van az életed kézikönyvében és segítek neked is visszatalálni a te saját Személyes Élettörténetedhez.