A nyolcadik évben Marci már itthon volt, így az előző évben megtapasztalt hiánya helyre állt és vele az élet is megint visszazökkent egy kiegyensúlyozottabb időszakába.

Szerettem a munkám, az otthonunkat, a gyerekeket, az életet, örültem minden napnak, hálás voltam, hogy itt lehetek, hogy megélhetem, megtapasztalhatom a világot ebben a formában.

Sokan kérdezték, hogy gondolok-e még Attilára. A válaszom igen, azt gondolom, hogy minden pillanatban. Nem cél az, hogy ne gondoljak rá, hogy ne osszam meg vele a világunkat. Ami nagy változás az az, hogy nem fájdalommal gondolok rá, hanem szeretettel, köszönettel, hogy itt volt velünk, hogy ő a gyermekeim Édesapja, hogy rengeteget tanultam tőle és az a sok minden, amit kaptam tőle segített a jelenlegi utamon.

Nem hiszem, hogy ezt az oldalamat megismertem volna, ha az élet nem ezt az utat adja nekem. Felfedező lettem, kiváncsi, hogy miből mit tudok létrehozni. Mindenben a lehetőséget látom, nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Képes vagyok már megköszönni az életnek, hogy ezt az utat kaptam, létrehozhattam önmagamnak ezt a verzióját.

Nem azért alakult ez így, mert szerencsés voltam, hanem azért, mert nem engedtem ki a boldogságra való törekvésemet a kezemből. Nem adtam ki, hogy majd valami csoda történik és akkor minden megoldódik.

Egy dologgal döcögtem talán csak ekkorra már, a párkapcsolattal. Tudtam, hogy előbb-utóbb meg kell hoznom a döntés, hogy kilépek, csak még erőt gyűjtöttem hozzá, mert nem láttam még, hogy hova lépjek, merre induljak el onnan.

Azt tudtam, hogy nem akarok már semmit sem elfogadni, ami egy megalkuvás, ha ennyit küzdöttem az elmúlt pár évben. Ezen a téren való elakadásom, boldogtalanságom hatással volt más életterületeimre is. Végül az élet hozta meg a döntést, fejbe kólintott, földre kényszerített.

Otthon leestem a lépcsőn és eltörem a lábam. 2 hónapra otthon maradtam fekvő-majd járógipszben. Nagy megtapasztalás és felismerés volt, hogy a gyerekeim az erős Anyukához tudnak szinte csak kötődni, ahhoz, akivel baj van, nehézségei vannak, ahhoz nem. Nem vették komolyan, hogy nem tudok járni, főzni, bevásárolni, hogy kiestem a napi rutinból. Ugyanazt várták el tőlem, én meg értetlenül álltam a helyzet előtt.

Gyerekek számára a szülő az erős képet adja, aki mutatja az utat, aki segít nekik, akihez fordulni lehet, szinte legyőzhetetlen. Azt tapasztaltam meg, hogy ők ehhez tudnak kapcsolódni, akkor tudnak megnyílni, ha biztonságban érzik magukat mellettem. Ez a pár hét gipszben nem ez volt, szabotáltak ahol csak tudtak, ki is mondták, hogy nem kell ez a helyzet nekik. Mikor levették a gipszet ismét jött egy 10 napos periódus, amikor nem állhattam rá a lábamra, pedig járó gipszel már elég jól ment minden. Az első gondolatuk az volt, hogy akkor elköltöznek erre az időre itthonról.

Milyen furcsa az élet ugye, mennyire másképp működnek a gyerekek.

Ebben a bezárt időszakomban visszaköszöntött a veszteség, váratlanul betoppant az ajtón. Közel két héten át végig mentem felgyorsított tempóban egy nagyon mély gyászfolyamaton. Nehéz volt ismét megélni. A végére megérett bennem a vágy, hogy végre kitegyek Attiláról egy fotót a házban. Nyolc éven nem néztem fényképeket, nem volt kint fotó róla. Az az egy azóta is kint van. Mérföldkőnek éreztem, hogy végre rá tudok nézni egy fényképre, amin ő rajta van.

Ez a folyamat megerősített abban, hogy a párkapcsolatomnak véget vessek, mivel közeledett az év vége az lett a döntésem, hogy nem hozom magammal már az új évbe. Így ott álltam majdnem 50 évesen, amitől oly annyira félünk, ebben a korban ismét egyedül.