Hogyan teltek az évek a gyászban, 10 év története
Hogyan teltek az évek a gyászban, 10 év története
Az első évünk a gyászban – van-e kiút a gyászból?
Ma reggel arra ébredtem, hogy lassan eltelik 10 év a gyászban, hogy Attila már nincs velünk. Valahol hihetelenül hosszúnak tűnik ez az idő, máskor meg olyan, mintha csak úgy elröppent volna.
10 évvel ezelőtt, ha ezen a napon tudtam volna, hogy mi vár rám, mi vár ránk. Huh, belegondolni is borzalmas. 10 nap múlva lesz 10 éve, hogy őt elengedtük és belekezdtünk a veszteségünk feldolgozásába.
Holnap lesz egy esti programunk itt a csoportban, ami az első év a gyászban címet viseli, így ennek kapcsán arra gondoltam, hogy az lehet idevaló, ha az első évünkre emlékezem ma.
Számunkra ez egy váratlan tragédia volt, hiszen Attila maga döntött úgy, hogy nem folytatja velünk az utat tovább. Nagyon nehezen hittem el, hogy az, akivel 16 évet együtt éltem, és rengeteg tervünk volt így döntött, hogy nem jön haza hozzánk többet.
Nem tudtam sírni, szinte alig sírtam, olyan voltam, mint akibe belefagytak a szavak, a gondolatok, az érzések. Valósággal lefagytam hosszú hónapokra. Nem igazán tudtam , hogy mi zajlik körülöttem, nagyon ritkán voltak tiszta pillanataim. Olyan volt, mintha megzavaradotam volna, ment volna a világ mellettem tovább, miközben az enyém leállt. Minden perc óráknak tünt, cammogtak a napok, a hetek, a mellkasomra telepedett egy nagy nyomás. Nem tudtam hogyan folytassam az életet a veszteségünk, a gyászunk kapcsán.
Tudtam, végig, hogy túl akarom élni, de nem tudtam hogyan lehet ezzel a fájdalommal megbírkózni. Felnézni az égre, hogy talán ott van, ő az egyik csillag, iszonyattal töltött el. Félelemmel, rettegéssel töltött el bármi gondolat, hogy ő hol lehet most, egy ilyen tett után.
Megmagyarázhatalan volt az érzés, hogy súlytalannak tűnök a világban, mint, aki nem a talajon, a földön lépked, hanem csak úgy lebeg. Mind testileg, mind érzelmileg egyfajta súlytalanság, űr vett körül. Mintha minden és mindenki, amit és akit ismertem korábban elhomályosodott volna, megszűnt az éles és színes kép a világról, helyette ez a homály vette át a színt. A fejem hónapokon át olyan volt, mint, akit a víz alányomtak és alig kap levegőt, bedugult füllel és orral próbál valahogyan létezni egy valóság alatti világban.
Erőtlen voltam már reggel, amikor felkeltem, kiüresedett, céltalan, kóvályogtam csak ebben az ismeretlen világban, amely egyik napról a másikra köszönt be hozzánk, amit nem kértem magunknak. Amit elképzelni sem tudtam, soha előtte a veszteség, a gyász szó nem merült fel, nem éltem, nem tapasztaltam meg. Ez a gyász? Ilyen egy veszteség? Hogyan lehet ezt feldolgozni?
Vágyaink és álmaink egy másodperc alatt szertefoszlottak. Nehéz volt elhinni hogy ez nemcsak egy film, amit nézek és túlságosan beleéltem magam, hanem ez az én valóságom, amely minden reggel beköszönt, amikor felébredek. Lehet-e kiútat találni a gyászból?
Bármi, amit tudtam magamról és a világról korábban úgy tünt, hogy ebben az új valóságban nem használható. Bármi, ami hajtott, erőt adott korábban értelmetlen volt, minden egyes gondolat rengeteg erőt vett el tőlem. Szinte cselekvésképtelen voltam, úgy éreztem magam, mint, aki egy vákumba tévedt, mert nem éltem és nem élhettem a régi világomat, sem egy újat, mert azt nem tudtam hol van. A kettő között rekedtem, egy olyan helyen, amely nem létezik. Nem létezik más számára, csak annak, aki már járt ott. A mély sötétség, amely húz lefelé, minden nap egyre mélyebbre ragard magával. Önmagam rémálmává váltam.
Nem volt munkám, az Anyósom kiköltöztetett minket a házunkból, mert ő volt a haszonélvező, Attila családját csak a vagyon érdekelte, ellenünk fordultak.
Olyan voltam, mint egy kivert kutya, két gyerekkel kitéve az otthonából, kitagadva, elűzve.
Saját családom mellettünk állt szerencsére. Ki gondolta volna, hogy egyik veszteség után jön a másik, Attila, majd a szülei és testvére is eltűntek mellőlünk.
Nagyon élesen tudtam, hogy ő már nem jön vissza hozzánk többet, ennek ellenére vitatkoztam a valósággal, hogy miért velünk történt ez.
Nem beszéltem szinte senkivel a szüleimen kívül. Nem tudtam, nem voltam képes beszélni, kapcsolatokat fenntartani, bevonni bárkit is ebbe a valóságba, amiben vagyunk. Egyedül voltam a gyerekekkel szinte 100%-ban és a fájdalommal a lelkünkben. Sokszor tettem fel a kérdést mennyi ideig fog még tartani ez a fájdalom.
Magam döntése volt, hogy egyedül vágok neki ennek az útnak, a gyászunk feldolgozásának. 10 évvel ezelőtt még egy más világ volt, nem voltak ilyen facebook csoportok, nem volt ennyi minden elérhető. Nem is akartam, hogy bárki is segítsen. Ez valószínűleg nem volt egy jó döntés, mert a lefagyott állapotom így évekig tartott.
Nem javult szinte semmit sem a hangulatom az első év végére, bár kb 6 hónap után találtam munkát. Iszonyatos fáradtság volt a munka, rengeteg erőt igényelt tőlem, elaludtam a buszon hazafelé minden nap, alig bírtam ki az estéket a gyerekekkel. A félelem, a kétségbeesés, a homály az új munkahelyemen is velem volt. Nem tudom hogyan álltam meg a helyem, sokszor a mellékhelységben sírtam, az iroda körül sétáltam és próbáltam nagy levegőket venni, fogtam a széket a megbeszélések alatt nehogy leforduljak róla, mert időnként olyan erővel elkapott a fájdalom, hogy úgy éreztem kiléptem a testemből és nem vagyok jelen. Csak otthon éreztem jól magam, bekuckózva, behúzódva a világ elől. Szégyeltem magam, a történetemet, az életemet, a gyászomat, a veszteségemet.
Rettegtem az érzéseimtől és a gondolataimtól, átvonszoltam magam valahogyan az első éven. Nem éltem meg az ünnepeket, a nagyobb eseményeket, azt gondolom, hogy nem voltam jelen azokon sem. Olyanok voltak, mint bármely többi nap, nem éreztem, hogy azokon a napokon bármi is jobban fájna. Nem tudott már jobban fájni. Gyászfeldolgozásról semmit se tudtam, nem is értettem mit jelenthet az dolgozni a gyászon.
Az első év végére megtanultam magamról mutatni egy valamelyest pozitív képet a világnak, hogy ne kérdezzenek, ne akarjanak a gyászomban megközelíteni. Így óvtam meg magam az emberektől, akikre nem volt energiám már. Az életben maradás minden erőmet megkívánta.
Ha velem tartott volna valaki a nap minden percében, akkor mást látott volna, a valamelyest pozitív megközelítést meg sem tudta volna említeni a minden napjaim kapcsán.
Így telt el az első évünk.
2. gyászév- ki lehet-e gyógyúlni a gyászból?
A második év nem volt könnyebb az elsőnél. Megdőlt az az elképzelés bennem és az esetleges teória, hogy van egy gyászév és utána majd minden könnyebb lesz. Nem lett, sőt inkább nehezebb lett. Tudatosult bennem, hogy ezentúl ilyenek lesznek majd az évek. A gyász hatása ráült a testemre és a lelkemre.
Emlékszem mennyire fájóak voltak a péntek délutánok, amikor kijöttem a munkahelyemről és elindultam hazafelé. Úgy éreztem, hogy gyalogolok egy nagy űr, egy fekete lyuk irányába, amibe beleesünk minden hétvégén. „Minek a hétvége” érzése fogott el minden alkalommal. Mit fogunk csinálni, hogyan fogjuk eltölteni, honnan lesz erőm bármit is csinálni.
Lassúak, eseménytelenek voltak a hétvégék. Nyalogattam a sebeimet reggeltől estig. Néha elmentünk egy-egy programra, de fájt látni, hogy mások boldogok, örülnek, nevetnek, megölelik egymást, mi meg ott vagyunk, mint űrlények, akik egy másik bolygóról érkeztek és próbálják felfogni, hogy ebben a világban mi történik. Még mindig csak azt kérdeztem magamtól, hogy lehet feldolgozni egy ekkora veszteséget, hogyan lehet kigyógyulni a gyászból?
Vannak férfiak a családban, apukák, akik ott vannak, részt vesznek a család életében. Segítenek, figyelnek, biztonságot adnak, akinek bele lehet dőlni a karjába és megfognak. Én, ha megdőlök elzuhanok, nincs senki sem mögöttem, csak egy nagy űr. Fájó volt ez az érzés.
Talán csak a fiam focimeccsein éreztem jól magam. Új csapat volt, ott nem ismert senki, nem tudták milyen voltam korábban, ki voltam és ki lettem, mivé lettem pár hónap alatt.
Inkább kerestem az ilyen társaságot, ahol mindent újrakezdhetek, nem akarnak összehasonlítani engem a régi énemmel, állapotommal. És én sem teszem ezt, mert nem ismerem őket és ők sem engem. Most találkoznak velem először, olyannak látnak, amilyen akkor és ott vagyok és tudok éppen lenni.
Nem beszéltem a múltról, nem mondtam el ki vagyok és mi történt, csak úgy részt vettem az eseményeken. Tényleg, mint egy űrlény, akinek ebben a világban nincs múltja, nincsenek gyökerei, csak ledobták ide és túl kell élnie. Nem éreztem , hogy lennének igazán fázisai, szakaszai a gyásznak, legalábbis nem úgy, ahogyan azt leírva láttam. Úgy éreztem elakadtam a gyászban, nem találom a kiutat a fájdalomból, amit a veszteségem hozott nekem.
Szinte beszélni se tudtam hónapokon át, nem volt értelme a szavaknak, az agyam nem működött. Olyan voltam, mint, akinek memóriazavara lett, elfelejtettem mire gondoltam, vagy mit akartam mondani, nem tudtam koncentrálni, ha már 2-3 mondatnál hosszabban kellett.
A fociedzéseken még az első évben mellém szegődött egy Apuka, aki tele volt élettel, nevetéssel, vidámsággal. Nem értettem mit akarhat, mit látott meg bennem és a gyerekeimben. Találkozgattunk, mint barát heteken át, ő jött a fiával, én a két gyerekemmel, programokat szerveztünk, jártunk ide-oda, csak, mint barátok. Ő beszélt, mesélt, életet próbált lehelni belém, én hallgattam, néha szóltam csak. Jó volt így, lassan oldódtam, lett belőlünk egy pár, csak pár hónapra, majd elváltak az útjaink. De akkor abban a pár hónapban óriási segítség volt. Úgy éreztem megint tartozunk valakihez, ott van mellettünk valaki, akit fel lehet hívni, akinek fontosak vagyunk. Nemcsak a magány, az egyedüllét, az üresség volt a meghatározó érzés. El lehet-e valaha fogadni egy társ elvesztését? Fel lehet-e dolgozni a gyászt? Ezek a kérdések jártak a fejemben.
Fájt mikor vége lett és eltűntek az életünkből. Egyik nap még itt voltak, a másik nap már nem. Egy újabb veszteség lett és kezdődött minden elölről. Olyan volt az a pár hónap, amely mintha kiemelt volna az Ufó létből és visszatett volna a normálisba, legalábbis, amikor együtt voltunk.
Ismét Ufó lettem, egy kívülálló, aki nem tartozik ide és jöttek a gondolatok, érzések, a kilátástalanság, a félelem a jövőtől. Nem tudtam előre nézni szinte egy napot se. Ha arra kellett gondolnom, hogy mi lesz pár nap múlva, vagy a jövő héten, akkor a félelemmel, rettegéssel találkoztam szembe. Próbáltam így a jelenben maradni, csak az adott pillanatra gondolni, maximum a következő percig, majd óráig, majd napig előre nézni. Hosszú hónapokon át nem tudtam ennél előbbre gondolni.
Közel 1 év és három hónap elteltével leértem a mély gödör aljára, ahonnan nem volt hova tovább, nem volt lejjebb. Elakadtam, tudtam, hogy most akkor itt az idő, hogy tegyek valamit, segítséget kérjek. Ha nincs lejjebb, akkor hova tovább? Felfelé még nem tudtam nézni, beszélni még mindig nem tudtam arról, ami történt velünk és nem is akartam. Egy kineziológust választottam, mert ott nem kell beszélni, vagy csak minimálisan. Ő próbálta oldani bennem a stresszt, a félelmet. Valamennyit biztosan segített, hinni szerettem volna benne, hogy segít és, hogy próbálok most már én is segíteni magamnak. Egy évig jártam hozzá kéthetente.
A munkahelyemen továbbra is kínlódtam, óriási megpróbáltatásnak éreztem egy multivállalatnál a helytállást egy ilyen helyzetben. Minden erőmet elvitte, emlékszem volt, hogy hazafelé ültem a villamosmegállóban és annyira szédültem, hogy nem mertem felállni, nehogy elájuljak. Egyik villamos a másik után ment el és én csak szótlanul ültem és vártam, hogy jobban legyek. Rettegtem attól, hogy nekem is bajom eshet és a gyerekek teljesen egyedül maradnak. Egy gubónak éreztem magam, akit talán már nem is lehet kibogózni sohasem. Mi fog segítséget nyújtani nekem a gyászban ekkor még nem láttam.
Így telt el a második év.
3. gyászév- Gyógyulás a gyászból
Folytatom a történetet. Nem jártam feketében egyáltalán. Már a temetésen éreztem, hogy nem fogok tudni, mert annyira sötét és mindig csak a veszteségemre emlékeztetne. Azt gondolom nem is várta el tőlem a környezetem, eszembe se jutott igazán, hogy feketét kellene hordanom, ez jellemezné, jelenítené meg a külvoilág felé a gyászomat, és az abból adódó fájdalmamat.
Az özvegységről csak idős hölgyek jutottak az eszembe, akik leélték az életüket a férjükkel, egyedül maradtak és feketét hordtak. Nem igazán keresnek kiutat a gyászból, nem reménykednek azon, hogy ki lehet gyógyulni a gyászból.
De én még fiatalnak gondoltam magam, azt a fajta hagyományos özvegységet nem akartam magamnak. A nem hagyományosat sem, hiszen azt meg nem tudtam milyen lehet. A társam nélküli életet sem akartam, nem vágytam a gyász kapcsán már megismert fájdalomra. Keresni kezdtem a kiutat a gyászból, egyre jobban foglalkoztatot a lehetősége annak, hogy segítséget kérjek a gyász feldolgozásához. Felmerült a pszichológus segítsége a gyászfeldolgozáshoz.
Nem jártam ki a temetőbe és most se járok, csak nagyon ritkán. Nem éreztem, hogy oda kellene mennem, hogy közel legyünk egymáshoz. Nem tudtam a temetővel megbarátkozni, inkább az iszonyat fog el, ha ott kell lennem, mint a szeretet és az összetartozás. Egyre keveseb testi tünetet észleltem magamon a veszteség, gyász kapcsán.
A második év végére jutottam el odáig, hogy talán már tudnék beszélni arról mi történt hogy vagyok, hol tartok, és milyen segítségre lenne szükségem. Kezdtem megérteni a gyászt, a gyász folyamatát, azt is, hogy mi nehezíti meg a feldolgozást és mi okoz elakadást a gyászban. Nem akartam semmilyen hagyományos terápiát, pszichológus segítséget a feldolgozáshoz, hónapokon keresztül a múltat boncolgatni, kóvályogni az elmúlt eseményekben. Akkor már úgy éreztem hatékonyan szeretném kezelni a helyzetet, legyen valaki, aki megmondja mit kell tennem, akivel a jelenben gondolkodhatok és tényleg a jövőt építhetem. Egy gyásztanácsadóra vágytam, aki megélte a fájdalmat, megtalálta kiutat, túlélte a gyászt.
Anyósom meghalt, így ekkorra már régen visszaköltöztünk a házba a gyerekekkel, amin elkezdtem befejezni a tervezett munkákat. Attila ruhái már rég nem voltak meg, mert az első költözéskor összepakoltam és elajándékoztam őket.
Felvettem a robotpilóta üzemmódot, tettem a dolgomat, amit egy szülő tesz, elvégeztem és megoldottam minden felmerülő problémát, helyzetet, kérdést stb. Cselekvőképes voltam, alkotni is tudtam, már nemcsak a következő percre tudtam gondolni. A félelem a jövőtől és a kilátástalanság nem költözött ki még az életemből. Már nem volt minden homályos, a víz alól kijöttem. Hosszú távon fókuszálni még mindig nem tudtam, úgy éreztem, hogy tudathasadásom van még mindig. Olyan volt, mintha megsérült volna az agyam, a tudatom. Sokszor úgy fogalmaznám, hogy nem voltam magamnál, kiléptem a jelenből, a tudatomból pár másodpercre, majd vissza. A gyász lélektana kezdett foglalkoztatni, meg akartam érteni a gyászra adott testi és lelki reakcióimat.
A szavaknak már lett értelme, de volt olyan és erre nagyon élesen emlékeszem, hogy egyszer egy tűzrakóhelynél valaki megemlítette, hogy ég a tűz, akkor odakaptam a fejem, hogy tűz? Mi az a tűz? És mivel mindenki egy irányba nézett megállapítottam, hogy akkor az lehet a tűz. Rémesen furcsa érzés volt, tényleg, mint, akinek mindent újra meg kell tanulnia. Mintha, a gyász a fldig rombolta volna minden tudásomat, és az érzékeimet.
Az angol nyelvet nagyon elfelejtettem, nem tudtam behívni a szavakat, nyelvtant stb, bár a munkahelyemen ez volt a hivatalos nyelv. Angol nyelvtanárhoz jártam ismét, miközben éveket éltem Amerikában.
Nem voltam a régi, de arra koncentráltam már, hogy kijöjjek ebből a káoszból, fájt a káosz magam körül, amit a veszteség teremtett, és a néha-néha a gyászhoz kapcsolódi esetleges depresszió megélése okozott bennemn.
Kicsi lépésekkel haladtam, rengeteg jegyzettel, emlékeztetővel próbáltam haladni. Elkezdtem örülni minden kis sikernek, amit elértem, ha tudtam főzni, ha reggel időben indultunk el az iskolába, ha nem szédültem a munkahelyemen, ha nem felejtettem el valamit. Úgy bántam magammal, mint egy kisbabával, akinek mindent meg kell tanulnia és az anyukája megdicséri. Igyekeztem nem elfolytani az érzelmeimet a gyászban, nem egy elfoljtott gyász tanúja lenni, lassan megtanultam hogyan tudom önmagamat segíteni a gyászban.
Fájdalmamat, érzéseimet sokszor elnyomtam, játékokkal, néha alkohollal, sok sporttal, és randevúzással. Azt hiszem nem a magányt akartam elűzni a randevúkkal, mert mindig is szerettem egyedül lenni. Inkább azt a képet akartam fenntartani, hogy párkapcsolatban ismerem magam már régóta, meg szerettem volna, ha lenne egy férfi, egy Apa kép nekünk. Ez nagyon sikerült, sok randevúban megsérültem, fájt, hogy nem találkoztam olyannal, akit kerestem, fájt hogy ez egy tükör volt a számomra, hogy hol tartok a fejlődésemben, olyan jelölteket hozott az élet. Aki tetszett, annak nem kellettem, pedig tudtam valahol nagyon mélyen, hogy jó vagyok, de ez valószínűleg nem látszott rajtam, nem volt megfelelő a kisugárzásom. Nem igazán láttam a társ nélküli életet, az a gyerekek Apa nélküli nevelekedését, ami a gyász, a veszteség kapcsán várt ránk. Ez volt a jövőkép a gyászban, a gyász feldolgozásában a számunkra.
Furcsa volt egy házasság után társkeresőkre regisztrálni, randizni, ezt is megtanulni és beletanulni ebbe. A harmadik év próbálkozásokkal telt el, próbálgattam, tesztelgettem ezt az új életet. A tanácsadó, akit megtaláltam nagyon sokat segített. Rengeteg jó tanácsot, eszközt adott a kezembe.
kezeléséhez. . Két hetente jártam hozzá, mert erre volt pénzem, meg energiám. A gyásztanácsadó segítségével megtanultam gyászolni, megtanultam kiutat keresni a gyászbóA harmadik év próbálkozásokkal telt el, próbálgattam, tesztelgettem ezt az új életet. A gyásztanácsadó, akit megtaláltam nagyon sokat segített. Rengeteg jó tanácsot, eszközt adott a kezembe a veszeteségem l, elkezdtem gyógyulni a fájdalomból, a gyászból, magam mögött hagyni a kóros a gyászreakciókat, megérteni a gyászt, felismerni a gyász hatását a testre és a lélekre.
4. gyászév- a veszteségem, a gyász elfogadása
A negyedik gyászév volt a változások éve a gyászfolyamatomban.
Gyerekeim azt gondolom, hogy csendben gyászoltak az elmúlt pár évben, ahogyan én is. Nemsokat beszéltünk Apáról, néha-néha említettük csak meg. Csendes gyászt, csendes veszteséget éltünk meg hármasban. Az okát most sem tudom, valószínűleg az én szótlanságom, lefagyásom okozhatta, hogy a mi gyászfolyamatunk így alakult. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni agyászunkban azt, elfogadni a gyászban azt, hogy önszántából itt hagyott minket. Dühös és csalódott maradtam éveken keresztül. Ez az érzés egy nagyon meghatározó eleme lett a gyászidőszakunknak.
Gyerekek jártak pszichológushoz az első 1-1,5 évben, szerettem volna, hogy ők tudjanak valakivel beszélgetni, haladni az események, a veszteségfeldolgozásával. Nem voltak heves reakcióik, testi tüneteik a gyászban, mint egy hirtelen elkeseredés, zokogás, feltőrő fájdalom, amit magamon tapasztaltam. Másképp gyászoltak és gyászolnak most is. A gyerekek gyásza, gyászfolyamata különbözik a felnőttekétől, ezt mindenképpen megtapasztaltam a veszteségünk kapcsán
Jól tanultak, tudtak teljesíteni az iskolában, barátkozni. Úgy tűnt, hogy élik tovább a kis életüket. Lányomnál tudtam, hogy nála sokkal később tudatosult Apa elvesztése. Fiam talán az első pillanatban megértette, Wanda sokkal később, hónapokkal később. Nála egy megkésett gyászfolyamatot tapasztaltam. A következő pár év, az ő kiútja a gyászból nagyon nehéz volt vele, de arról majd írok később.
Azt tudtam, hogy ez nem úgy lesz, hogy ők majd az elején elmennek a pszichológushoz és akkor utána minden okés és nem kell ezzel többet a gyászfolyamattal foglalkozni. Ahogy gondoltam Apa hiánya időnként előjött, ahogyan nőttek, serdültek itt-ott jelentkezett és kezeltük. Tudtam, hogy mindannyian szerettük volna túlélni a gyászt, megtalálni a kiutat a fájdalomból, a gyászból. Kértem őket, hogy jelezzék, ha gond van, ha szeretnének beszélni róla akár velem, akár a pszichológussal.Így a mai napig, ha valami nagyon összekeveredik bennük, akkor elmennek 1-1 alkalomra. Nagyon ügyesek lettek ebben, hogy jeleznek, hogy mernek jelezni. Nagyon komoly, minden napos munka feldogozni a halált, haladni a gyászfolyamattal, felismerni, ha elakadunk a veszteségünk feldolgozásában.
Nagyon összetartó hármas fogat lettünk, mélyen összeköt minket ez a veszteség és az abból való kilábalás, az akarat és a hit, hogy túl lehet élni a gyászt. Ma már tudom és mondják is, hogy ők is megtanultak növekedni a tragédiából és ebben nagyon hasznos volt a számukra látni azt, ahogyan én küzdöttem a talpon maradásért, ahogyan mutatni tudtam nekik, hogy egy tragédia megviselhet, de nem kell, hogy utána örökre elvesszek miatta, hanem meg kell próbálni megküzdeni vele. Szembe kell tudni nézni a gyászzal, a gyászfolyamat során feltörő érzésekkel, meg kell tanulnunk kezelni a gyász által megélt fájdalmat. Marci 11, Wanda 9 éves volt amikor Attilát elvesztettük, így 10 év távlatából látom, hogy mennyire nagyszerűek, teljesek lettek, egészségben nevelkedtek, egy olyan környezetben, ahol folyamatosan tudtak fejlődni. És ezt én hoztam létre egyedül nekik. A gyász nemhogy megtört volna minket, sokkal inkább erősödtünk, növekedni tudtunk benne. És lásd Marci triatlon sportoló lett, hetente közel 20 órát sportol, küzd minden nap, fél ironman versenyeken indul, ahol 1.5 km úszás, 90km bicikli és egy félmaraton a táv. Egyetemre jár már, gazdaság informatikusnak tanul, honlapokat készít, van egy barátnője közel 5 éve. Hihetetlen stratéga, tervez, kreatív, problémamegoldó, asszertív, odafigyel mindenre és mindenkire maga körül. Tényleg nem mondanád meg, hogy 10 éve Apa nélkül nevelkedik. Sokszor tesszük fel a kérdést özvegy szülőként, hogyan lehet gyermekeket egyedüli szülőként nevelni a gyászban? Ez a kérdés nagyon megnehezíti a gyászfolyamatát, a veszteségünk, a gyász, a halál elfogadását.
Wandáról gyászmunkájáról írok majd a következő bejegyzésben, hogy még más is ideférjen a negyedik évi gyászmunkánkról.
A harmadik év végére más sokkal stabilabb lettem, tényleg éreztem, hogy haladok, hogy már nemcsak a teljes keserűség van bennem. határozottan éreztem, hogy gyógyulok a gyászból.
Továbbra is kerestem a párom, végül egy ismerős mutatott be neki. Egy barátnőm a fülembe tette a bogarat, hogy engem már magyar férfi nem fog megérteni, nem fognak ehhez az esethez felnőni. Akkor ezt így elhittem neki, mert mindent elhiszünk és annyira akarjuk, ahogy valaki megmondja merre kell mennünk.
Így ismerkedtem meg egy norvég férfival, akibe szerelmes lettem, szárnyaltam megint. Kiemelt a keserűségből, ismét éltem, nő voltam, teljesnek éreztem az életet. A gyász már nem lett egy meghatározó érzés az életben, elindult mellette egy másik út is, ami kiegyensúlyozta a gyászfeldolgozást. Olyan voltam, mint egy tinédzser. Mentem ezzel az érzéssel és lehetőséggel tovább, mert most ez nyújtotta, adta meg az élet. Ez volt a segítségem a gyászmunkámban.
Azt megfigyeltem közben, hogy az élet fel-feldob lehetőségeket, amiket nem mindig vettem észre, pedig segít és mutatni akarja az utat, csak annyira le vagyok terhelve, annyire én akarom meghatározni, hogy mi történjen, hogy nem veszem észre, nem vagyok nyitott rájuk eléggé. A gyászban meg kell tanulnunk nyitottnak lennünk, meg kell találnunk a lehetőségeket benne.
Belevágtam ebbe a kapcsolatba, örültem én és a család is. Gyerekek elfogadták, lett két mostoha tesójuk, akikkel próbáltak barátkozni.
Családomon azt éreztem, hogy na jól van, akkor most már minden rendben lesz, megtalálta a párját, tovább léphetünk, már nem kell a múlttal, a veszteséggel foglalkozni. Szinte mindenki lépett egy hatalmasat előre. Hatott mindenkire a gyász lélektana.
Egyre kevesebbet voltam a múltban, képes voltam már a jövőbe nézni, azt tervezgetni és nagyon sokszor itt lenni a jelenben, megélni a történéseket, hálásnak lenni, hogy itt vagyok, hogy haladok, hogy vannak lehetőségeim. Éreztem, hogy visszatér belém az élet, hogy van tényleg kiút a gyászból.
Munkahelyem is kezdtem egyre jobban lenni, bár a munkát nem nagyon szerettem, de biztonságot adott, hogy van hova bejárnom, van fizetésem, nem volt stresszes a munka.
Azt mondanám, hogy a negyedik év végére virágoztam, úgy tűnt minden összeállt és jó irányba haladunk. Az a gyász, amely lerombolta a testemet és lelkemet, kezdett enyhülni, sokal könnyebbé vált a gyászmunkám.
Meghoztam a döntést, hogy eladom a házat, ahol éltünk. Jött is egy vevő, elköltöztünk pár utcával arrébb, mert a környéken szerettünk volna maradni. Úgy éreztem, hogy az nagyon sokat segítene, ha máshol laknánk, máshol ébrednénk, máshova jönnénk haza, ahol nincs egy közös múlt, egy előző élet, ami nem a haladást, a jövőképet szolgálja. Ami nem a gyászra, a veszteségre emlékeztet, ami azért még mindig képes volt váratlan testi tüneteket kiváltani a gyászban.
Így történt, hogy elköltöztünk, de ez már az ötödik gyászév története lesz. Szépen lassan éreztem , hogy önmagam nagyon jó gyász-veszteségfeldolgó szakembere, tanácsadója kezdtem lenni.
5. gyászév- Felismerni a gyászt
Az ötödik évben elköltöztünk. Várt rám ez a nagy feladat, hogy összepakoljunk, költözzünk, az új házat felújítsam és kialakítsunk egy új otthont magunknak.
Lelkes voltam, szerettem volna menni, egy új helyre, ahol nincs velünk a múlt, nem emlékeztet minden egy volt életre. Egy olyan új helyre vágytam, ahol mindent újrakezdhetünk, amit mi hozunk létre, olyanra, amilyenné lettünk az elmúlt pár évben. Lehet ez már egy új szakasza volt a gyásznak, kezdtem elfogadni a veszteséget és egy új életet felépíteni köré.
Ez sikerült is, a felújítással rengeteg feladat várt rám. Már nem éreztem az gyász eleji túlterheltséget, örömmel vetettem bele magam ebbe a feladatba. Bírtam dolgozni, szakembereket keresni, bútorokat venni, csempét választani, konyhabútort tervezni, gyereket nevelni, benne lenni az új kapcsolatomban egyszerre. Sok szálon tudtam ismét párhuzamosan működni. Ez a döntés sokat segített abban, hogy bátor legyek, belevágjak új ötletekbe, ne féljek a változástól, higgyek magamban, próbálgassam a terhelhetőségemet.
Felfedeztem magamban a kitartást, azt, hogy semmit se adok fel, végig csinálom, amit elkezdtem, komoly célokat tüzök ki és végig viszek minden odavezető lépést. Nagyon megerősödtem ebben a feladatban. Boldogok lettünk az új házban, mind a hárman szeretjük. Bebizonyítottam magamnak, hogy működőképes vagyok egyedül is. Tényleg elindultam a gyógyulás útján a veszteségemben.
Wandával ebben az évben kezdődtek a problémák, véletlen vettem észre, hogy elkezdte vágdosni magát, furcsa barátai lettek, akik nagyon rossz irányba vitték.
Rémálom lett az élet meging egyik napról a másikra. Az Apukája után akart menni, bezuhant egy mély gödörbe, válságba esett.
Nem számítottam ekkor már erre, de a serdülés, a tinédzserkor ezt hozta ki belőle. Hihetetlen Apa hiánya lett, az önértékelése lecsúszott, depressziós lett. Szenvedett. Lelkileg már arra készültem, hogy őt is elveszthetem. Pszichiátriára jártunk, ha valamelyik téren jobban lett, hamar jött egy másik nehéz probléma, amibe belefulladt. Tudatosan kezdte tönkre tenni önmagát, nem akarta az életet.
Iszonyatosan nehéz hónapok, évek következtek vele, mindent kipróbált, alkohol, drog, füves cigi, egyre rosszabb társaságok. Szenvedett a gimnáziumban, félt a többi gyerektől, nem voltak barátai az iskolában, rettegett a tanároktól, a dolgozatoktól, pánikrohamai voltak.
Egy enyhe változást egy külföldi nyári tábor hozott, ami után felismerte, hogy nem való az itthoni barátai közé, lassan távolodni kezdett tőlük. Rendszeres foglalkozásokra járt a Vadaskerti úti gyermek pszichiátriára, volt, hogy két hetet bent volt. Jó kezekben volt ott, nagyon sokat segítettek. Elakadhatott nála a gyászfolyamat? Sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést.
10 osztály végén kivettem a normál gimnáziumból és egy fizetős magániskolába irattam be, utolsó próbálkozásként. Ott megtörtént a csoda, befogadták szerették barátokra talált. Csoda tanárok vették körül, odafigyeltek rá.
Idén érettségizett, mindenből jelest kapott, várjuk az felvételi eredményét, van angol nyelvvizsgája, foma-1-es autókat szeretne tervezni. Kezdi elhagyni a gyógyszereket, kedves, barátságos lett megint, ismét egy jó társaság lett, szeretik az emberek, van ismét hite az életben.
5 év kellett ahhoz, hogy rendbe jöjjön, a poklot jártam meg vele, rettegtem, hogy őt is elveszítem. Ha belegondolok ez talán nehezebb volt mindennél. Nem tudom hogyan vészeltem ezt át, az élet a többi területen szépen alakult, de ő, meg ment lefelé éveken át és én próbáltam fenntartani. Mostanra úgy érzem sikerült, elvezettem a felnőtt korig, büszke vagyok rá nagyon, hogy megjárta ezt a mélységet és felállt onnan, ahonnan azt hittem már én is, hogy nem lehet.
Tényleg egy összetett folyamat, rengeteg minden zajlik bennünk egy gyász-veszteségélmény hatására. Túl lehet-e élni? Igen, túl lehet élni, van kiút belőe. Mennyi ideig tart a gyászmunka? A válaszom az, hogy egy életen át.
A párkapcsolat ebben az ötödik évben megingott Wanda betegsége kapcsán. Rá kellett jönnöm, hogy egyedül vagyok ebben, a párom nem támogat, nem az ő gyerekei. Neki csak én vagyok a fontos, a gyerekeim nem, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan én szerettem volna. Egyre többet tettem fel a kérdést magamnak, hogy mi köt össze két embert, akiknek nincs közös gyereke. Nem tudtam a választ rá, a kapcsolatomban nem találtam, kezdtem ’kijózanodni’.
Lassan, de biztosan tudatosodott bennem, hogy nekik már nem lesz Apukájuk, se pót Apukájuk. Ez a szerep itt már nem lesz betöltve. Nekem lehet egy párom, akit ők elfogadnak, de se a párom nem akar az Apukájuk lenni, se a gyerekeim nem akarnak más Apát, se pót Apát maguknak. Marci ekkor 16, Wanda 14 éves volt. Már nagyok voltak, ez a lehetőség már elszállt. Nagyon nehezen fogadtam el, hogy ez akkor így marad. Megviselt, oly sokáig hittem abban, hogy hárman fogunk kelleni. Hittem egy tökéletes gyászfeldolgozásban, hogy az élet utána minden egyes pontján rendeződik majd.
Egyre többet gondolkodtam megint azon, hogy mit történik velünk, akkor hogyan tovább? Lépjek ki ebből a kapcsolatból, maradjak egyedül, vagy kezdjek el keresgetni megint? Tudtam, hogy az életet nagyon sok területen újjáépítettem, jól haladtam vele, de féltem, hogy megint egyedül leszek a nagy világban. Vagy esetleg megint pszichológus segítségére szorulok a gyászomban. Ezen a téren a jövőkép megint nem formálódott, elakadtam a gyászmunkámnak ezen a területén.
6 év – van kiút a gyászból
A ház felújítása már befejeződött. sok időt töltöttem a lakberendezéssel, egyrészt amiatt, hogy más legyen teljesen, mint a régi ház volt. Eladtam a régi bútorokat, mindenhova új bútor került. Más hangulata lett az új otthonunknak, számunkra nagyon sokat segített abban, hogy új gyökereink lehessenek, hogy távolodhassunk a veszteség élményétől és ismét a teremtés vegye át a teret az életünkben.
Rengeteg időt töltöttem kint a kertben. Az előző házban nem voltam kint sosem, Attila tartotta rendben a kertet, majd egy ismerőst kértem meg erre. Nem érdekelt akkor, se időm, se energiám nem volt rá, hogy a kerttel foglalkozzak. Itt jönnek be a csodák, hogy egy társ elvesztése milyen gyökeres változásokat hozhat létre az életben.
Itt már örömmel tettem, beletanultam a kertészkedésbe, amellett, hogy egy szép időtöltés, hamar látható eredménye van. Keményen kell dolgozni, fizikálisan rendben tart, van idő gondolkodni, lazítani, tanulni közben. Kezdett visszatérni a magabiztosságom, az önbizalmam, amelyet a veszteségem fájdalma teljesen elnyomott éveken át.
A kerti munkák alatt kezdődött el, hogy a tanulás, az önképzés felé fordultam. Mindig hallgattam valami oktató anyagot. Egy idő után már nemcsak a kertészkedéskor, hanem a főzéskor is.
Minden nap főztem, megszerettem ezt is. Mikor Attila meghalt nem volt energiám, türelmem a főzésre az első hónapokban, talán az első egy évben is. Óriási volt a túlterheltség érzése a gyász kezdeti éveiben, szakaszában. A főzés visszaépült az életünkbe, sőt az elmúlt pár évben már vegetáriánusok lettünk és utána vegánok. Megtanultam ezt is.
Az özvegység nyitottá tett az új dolgokra, arra, hogy ahhoz, hogy haladjunk el kell mozdulni a komfort zónánkból. Azt gondolom, hogy mind a munkahelyemen, mind a magánéletemben ez a fajta kiváncsiság, kipróbálás, elmozdulás vezetett és vezet engem most is. Ez lett a traumám feldolgozásának az alapja, a kilábalásom útja a veszteségből. Megtalálni mi van a gyász komfortzónáján kívül és elmozdulni abba az irányba, mégha oly nagyon fájdalmas is.
Ebben az évben jött haza Marci egy nap az iskolából úgy, hogy cserediák szeretne lenni külföldön. Ha valami kimozdított minket a komfortzónánkból, akkor ez az volt. Nyáron volt Hollandiában a Rotary szervezettel egy 2 hetes táborban, ami nagyon jól sikerült neki. Innen megállíthatatlan volt ez a vágya. Így a hatodik gyászévünk nagyrészt ennek a szervezésével telt. Rengeteg idő és energia volt, mire minden kialakult, elintéződött.
A helyzet nem változott, hogy mindent egyedül csinálok, egyensúlyozok a munkahelyem és az otthoni feladatok között. Próbáltam a harmóniát kialakítani a nehezebb és könnyebb időszakok között, egyensúlyban tartani az életet, mint egy biciklit, amellyel haladok egy nagyon vékony határvonalon, a gyász gátján, hogy le ne essek, vissza ne zuhanjak a mélységbe.
Az özvegység sokáig egy töretlen hegymenetnek tűnt, ahol csak felfelé megy az út, újabb és újabb feladatokkal, kihívásokkal. Igaz, hogy megerősödtem bennünk, azt mondanám, hogy egy harcossá, egy Amazonná váltam, aki nem ismer akadályokat, mindent legyőz, sikeres, halad, céljai vannak, sőt utat és irányt mutat, példát ad a körülötte lévők számára. Szépen felerősödtem ennyire, sőt olyannyira, hogy sokszor úgy éreztem, hogy már egy férfivé váltam. Kezdtem férfiként megközelíteni a helyzeteket, problémákat. Ez a gyász feldolgozásomnak egy váratlan iránya lett. Egy ideig szerettem, mert erősnek és magabiztosnak éreztem magam általa. Hosszú távon viszont menekülni kezdtem tőle.
Mivel ilyen óriási nagy dolgokat kellett a magánéletben megoldanom, emiatt a kisebb problémák, amik másoknak bosszúságot jelentenek fel sem tűntek. Ez most is így van, amíg a munkahelyemen a kollégák bosszankodnak, addig én azokat a dolgokat, amelyek számukra bosszúságot, kellemetlenséget jelentenek fel sem veszem. Igaz és így van, hogy egy veszteség ellenállóvá tesz. Örültem volna nagyon , ha az élet csak arra tanít meg, hogy milyen ellenállónak és keménynek lenni egy munkahelyen, és nem annak, hogy milyen ellenállónak lenni a egy társ elvesztése kapcsán.
Nem örültem annak, hogy ennyire kemény lettem, de nem volt más választásom, ha a következő évet ki akartam bírni. Marci elutazott Dél-Afrikába 12 hónapra cserediáknak. Nem igazán tudtam akkor, hogy mit vállalunk fel ezzel, hogy egy évig nem találkozunk, hogy 7000km-re lesz otthonról egy nem igazán biztonságos országban.
Kivittem a repülőtérre, elváltunk és utána összeomlottam. Sírtam az autóban, majd beültem egy moziba, két filmet néztem meg egymás után, hogy nem kelljen gondolkodnom míg ő a repülőn ül. Vártam, hogy végre leszálljon Dubaiban, ahol átszáll majd. Elment egyedül erre a nagy útra, hihetetlen volt.
Végigsírtam az egész éjszakát, vártam, hogy megérkezik Dél-Afrikába.
Egyedül voltam ezen a napon is, nem tudtam megosztani ezt a napot a párommal. Nem kívántam , hogy ott legyen. Eddig sem volt ilyen helyzetekben mellettem, így azt választottam, hogy egyedül végigcsinálom. Felszakadt belőlem azon az estén az elmúlt 6 év minden fájdalma, sírtam, mint akinek sohasem fognak elállni a könnyei. Maga alá temetett megint a gyász, a veszteség, az egyedüllét, a hiányérzet, a kilátástalanság és minden szörnyűséges érzés és tünet, amely a gyász fájdalmával együtt jár.